Számos beszélgetés számtalan alkalommal végződött azzal a megállapítással, hogy „a csodát nem várni kell, a csodát ki kell kényszeríteni”. Rokonok, barátok, ismerősök kérdezgették rendszeresen a Futót, hogy miért kínozza magát, miért nem adja fel inkább. Miután egy állványról leesve ezer darabra törte a térdét, még az orvosai is azzal „biztatták”: örüljön, ha járni képes lesz a térdműtét és rehabilitáció után, ne akarjon ennél többet, akassza szögre a futócipőket.

A felkészülés

Kb 2010-et írhattunk, amikor először olvastam a Grossglockner Berglauf futóversenyről. Akkor már kb 15 éves futómúlt volt a hátam mögött, de leszámítva pár 10-15 km-es versenyt és egy félmaratont, a futás addig számomra a napi problémák kisöprését, spirituális feltöltődést, egyfajta lelki elmélyülést jelentette. Télen-nyáron, hóban-hőségben szinte minden nap futottam, de a napi edzés ritkán érte el a komfortzónám határát.