Február 25.

Az elmúlt hetekben úgy hozza a sors, hogy pár régi ismerőssel összefutok, és persze lefutjuk a szokásos köröket: család, szakma, stb. Lelombozva veszem tudomásul, hogy amikor „pályamódosításomról” számolok be, nagyobb részüknek az „energetika” nem azt jelenti, amit nekem.

Február 18.

Pénteken kör-emailben és telefonon is értesítést kapunk, hogy a másnapi óra elmarad. Nem mondhatnám, hogy nem tudok mit kezdeni a felszabadult idővel…

Február 11.

Óráról hazafelé jövet megállapítom, hogy kezdeti lelkesedésemből semmit sem veszítettem az elmúlt hónapok alatt. Köszönhető ez a tananyagnak, amely hétköznapian emberközeli és szinte elérhetetlenül csodálatos is egyszerre; oktatóinknak, akik fáradhatatlanul próbálják nekünk átadni azt a tudást, amire szükségünk lesz a vizsgák sikeres teljesítéséhez; illetve a kollégáknak, akik közül mindenkinek meg van a maga szakterülete, így nemcsak az oktatóktól, de egymástól is sokat tanulhatunk.

Február 4.

Mivel 2 napja szakadatlanul csak a közelgő hóesésre figyelmeztetnek, péntek este B és C tervet készítek: hogyan jutok el másnap Dorogra, attól függően, hogy mekkora hó esik le az éjjel. Nem pánikolok, csak felkészülök, hogy ne szombat hajnalban kelljen kapkodni egy esetleges 30 cm-es hórétegre ébredve.

Január 28.

Hétvégén – egy véletlenül bekapcsolva felejtett televízió miatt – szembesülök azzal, hogy minden eddigi munkám és erőfeszítésem hiábavaló volt. Teljesen feleslegesen merültem bele a kazánok, tüzelőanyagok, erőművek és villamos gépek rejtelmeibe…

Január 21.

Oktatásra menet az „élet dolgain” elmélkedem: volt már 1-2 kanyar az életpályámban, de ezeket zsákutcának semmiképpen sem nevezném, mert minden eddigi tevékenység és minden tanult szakma segített stabilabban haladni előre az úton, és könnyebben venni az akadályokat.

Január 14.

Első órában írásbeli vizsga van, leírom, amit tudok, aztán próbálok abból is egy kicsit, amit nem tudok. Amikor elérem azt a határt, ahol nagyon kellene már törnöm magam, hogy még valami eszembe jusson, beadom a papírokat, majd csatlakozom a büfében a társaság egy részéhez egy kis helyzetértékelésre.

Január 7.
Három hét szünet után –  melyből a tényleges pihenés kb 3 nap volt – nagy lelkesedéssel indulok az oktatásra szombat reggel. A kollégákkal rögtön felvesszük a megszokott ritmust: szünetekben a szakmai témák megbeszélése mellett nem marad el a szokásos viccelődés sem. Még az sem veszi el a kedvünket, hogy bejelentik: egy hét múlva modulzáró vizsgának nézünk elébe.

December 26.

Az energetikus tanuló a téli szünetben is energetikus tanuló. Hiába tettem félre pár napra a házi feladatot, hogy először kipihenjem december első három hetének fáradalmait, majd frissen lássak neki a feladatnak – addig sem nyugszom: ahol számolni lehet, számolok.

December 17.

Csöpögő eső, hideg, sötét: alig bírom kihúzni magam az ágyból reggel. Csak elindulni nehéz, útközben már hangolódom a napra. A héten sokat gyakoroltam otthon, Imi kijavított, ahol kellett. Volt még pár kisebb hiba, de inkább figyelmetlenség, mint a meg nem értés okozta. Óra elején önállóan megoldandó feladatot kapunk, most látom beérni az eddigi munka gyümölcsét:

December 10.

A kedvező fogadtatás mellett persze újra előkerül a kisördög is. Most nem a fejemben viaskodik a kisangyallal; ezúttal az ismerősök hangján szól: „És mit akarsz ezzel kezdeni?” – értetlenkednek néhányan. Párszor próbálom elmagyarázni, hogy én valóban ezzel szeretnék majd foglalkozni. „Aha” – értetlenkednek továbbra is…

December 3.

1-én elindul élesben a weboldal. A kollégákon kívül elküldöm családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek, hogy ötleteket adhassanak a továbbfejlődéshez. A fogadtatáson meglepődöm:

November 26.

Műszaki alapképzettség híján próbálok előnyt kovácsolni más hasznos és kiaknázható tulajdonságaimból, tapasztalatomból. Egy weboldal létrehozásán agyalok egész héten. Körvonalazódnak a gondolatok, esténként megszületik egy-egy szöveg, előkerül egy-egy anyag. Szombaton ismét szokatlanul szerényen és elcsendesedve megyek órára, hátha tolakodásnak veszik, hogy pont én – a hozzá nem értő – szervezkedek. A fogadtatás viszont biztató.

November 19.

Ülünk az előtérben, várjuk az oktatót. Szóba jön ez-az, nemcsak szakmai kérdés, kérdezgetnek, hozzám fordulnak, kezdem érezni a „terepszínt”. Úgy érzem, egyre kevésbé lógok ki a csapatból. Új oktató, új bemutatkozás, de ez alkalommal sem érzem, hogy nem ide valónak tartanának. Közben a kollégák bátorítanak: …

November 12.

Kezdés előtt nem sokkal érkezem, kipróbáltam a másik útvonalat, kicsit félrevezetett a gps, de van még idő nyugodtan ráhangolódni a mai napra. Ismerős arcok köszöntenek, és a kisördög suttog: vajon hányan gondolták közülük, hogy a második alkalomra már nem fogok eljönni? Óra elején ismét bemutatkozás, ismét elmondom, hogy csak gazdasági végzettségem és tapasztalatom van. Minimális meglepődés, de simán tudomásul veszik. Szünetekben érzem a felém irányuló jóindulatot, ismerkedünk, váltunk pár szót erről-arról.

„Fog menni, Klári?”- kérdezi egyik kolléga.

November 5.

Magamhoz képest szokatlanul csendesen és elgondolkodva ülök a kocsiban. Dorog felé tartok, időm kicentizve, de épp odaérek. Agyam egy részét leköti az ismeretlen útvonal; másik felében a kisangyal és a kisördög viaskodik: „Mit keresel te itt?” „Miért ne lehetnék én itt?” „Azt hiszed menni fog?” „Mondj egy okot, hogy miért ne menne? Eddig is számokkal foglalkoztam, ezek is csak számok” – tanúskodik mérhetetlen önbizalmamról a kisangyal. „Nem nőnek való szakma, nem értik majd mit keresel köztük” – súgja a kisördög. Na elég ebből, megérkeztem.