Számos beszélgetés számtalan alkalommal végződött azzal a megállapítással, hogy „a csodát nem várni kell, a csodát ki kell kényszeríteni”. Rokonok, barátok, ismerősök kérdezgették rendszeresen a Futót, hogy miért kínozza magát, miért nem adja fel inkább. Miután egy állványról leesve ezer darabra törte a térdét, még az orvosai is azzal „biztatták”: örüljön, ha járni képes lesz a térdműtét és rehabilitáció után, ne akarjon ennél többet, akassza szögre a futócipőket.

A kórházból kikerülve még aznap kerékpárra szállt, hogy megmozgassa a friss levegőn a több napos betegágyban fekvésben eltespedt testét. Mivel az állandóan rajta lévő térdrögzítő sín miatt a bal lábát nem tudta behajlítani, ezért egy lábbal hajtotta a gépet, a sérült lábat pedig maga mellett lógatta. A bringázást kiegészítendő vett magának néhány súlyzót, és minden nap szabadban is és bent is edzett, hogy ne veszítse el az erőnlétét, mire képes lesz lábra állni.

Végig követtem azokat a napokat is, amikor már félig gyógyult térddel, összeszorított foggal tette meg az első futólépéseket. Láttam a tekintetét elüvegesedni a fájdalomtól, de láttam az elszántságot is a szemében. Hosszú hónapokon keresztül úgy fejezte be a napi futóedzést, hogy hálát adott azért, hogy aznap még képes volt megtenni, miközben arra gondolt, lehet, hogy az volt az utolsó, mert másnap már nem fogja bírni elviselni a fájdalmat. Egyetlen egy napot nem mert kihagyni, mert attól tartott, hogy ha egyszer elgyengül, nem lesz képes többé újra erőt venni magán.

Az első térdműtétet még másik kettő követte, s közben tovább nehezítette a sorsát egy törött csigolya is, melynek sérülése csak hónapokkal később derült ki. Ennek ellenére – ahogy állapota engedte – minden nap edzett: futott, ha lábra tudott állni, ha nem, akkor bringázott és súlyzózott.

Az orvosi előrejelzések ellenére – a térd és a csigolya sérülései miatti mindennapos fájdalmakkal is – a Futó a mai napig fut, mert fenn akarja tartani az eddig megszokott teljes értékű életét: hogy ne a lehetőségei határozzák meg az igényeit, hanem ő alakíthassa az igényeihez a lehetőségeit. A megfelelő életminőségnek ugyanis ez az alapja, továbbá az, hogy az ember ne adja meg magát a sorsnak a könnyebb utat választva. Bár a sérült térdében gyakorlatilag nincs porc, és a csigolya is sok gondot okoz, még mindig könnyebb elviselni a fizikai fájdalmat, mint megélni azt a lelki gyötrelmet, hogy nem tett meg mindent, ami emberileg lehetséges, és azon felül is.

A jövőbe nem látva, nem tudható, hogy mikor jön el az az idő, amikor már nem lehet tovább halasztani a térdprotézis- és a csigolyaműtétet, melyeket állapota már most is indokolna. Annyi biztos, hogy minden egészségi állapotára vonatkozó korábbi prognózist sokszorosan megcáfolt azzal, hogy megszállottan harcolt a sorsa ellen. Egyszóval: kikényszerítette a csodát.

S hogy mit tanulhatunk a Futó történetéből? Azt, hogy bármit hozzon is a sors, önsajnálat, siránkozás és kifogások helyett nap mint nap fel kell állni a padlóról és megvívni a harcunkat, mert „Csoda csak azokkal történik, akik a csodát keresve szembe mernek nézni a kudarc lehetőségével. Azokhoz pártol a csoda, akik mindent elkövetnek, és teljesen elkövetnek, és teljesen kimerülnek a lehetetlenért vívott harcukban.” (Mark Helprin)