A felkészülés
Kb 2010-et írhattunk, amikor először olvastam a Grossglockner Berglauf futóversenyről. Akkor már kb 15 éves futómúlt volt a hátam mögött, de leszámítva pár 10-15 km-es versenyt és egy félmaratont, a futás addig számomra a napi problémák kisöprését, spirituális feltöltődést, egyfajta lelki elmélyülést jelentette. Télen-nyáron, hóban-hőségben szinte minden nap futottam, de a napi edzés ritkán érte el a komfortzónám határát.
Aztán 3 évet „álmodoztam”, hogy jó lenne indulni ezen a versenyen. Mivel addig többnyire csak minimális szintkülönbséggel rendelkező útvonalakon futottam, tisztában voltam azzal, hogy ehhez hegyen is kell edzenem, kezdve a hegyi futás sajátos futótechnikájának megtanulásával. S elnézve a 2010-2012. évek célfotóin a beérkező nők és férfiak kidolgozott izomzatát, azzal is szembesülnöm kellett, hogy némi súlyfölösleg ledolgozása nagyban elősegítené a terv megvalósítását.
2014. tavaszán több felesleges, idő- és energiarabló dolgot kiiktattam az életemből, hogy megtisztítsam a helyet fontosabb, előrevivő tevékenységek számára. Eljött az idő a terv megvalósítására. 2014. áprilisától 2015. júniusáig lefogytam 12 kilót. 2014-2015. telén futópadon és a Gyadai Tanösvényen alapoztam, majd 2015. márciusában elkezdődtek a résztávos edzések és a hegyi futások (Kosd-Naszály és Diósjenő-Csóványos). A világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy a férjem egyben az edzőm is: jobban ismer engem, mint én magamat, és a legkisebb rezdülésemből is kiolvassa, hogy mire vagyok képes aznap. Mindig ráérzett, hogy szükséges-e módosítani az edzésterven, mert tényleg túl vagyok terhelve, vagy csak „bepróbálkoztam” egy kis könnyítés reményében. Aszfaltszaggató futások következtek, amikor néha vinnyogva bőgtem a bringaút szélén a kimerültségtől, és megesküdtem, hogy másnaptól inkább szumózni fogok, amit persze már abban a pillanatban sem gondoltam komolyan. A kőkemény edzésektől a kilók olvadtak le – annak ellenére, hogy sokszor három szelet kacsazsíros kenyeret képes voltam betermelni előételként vacsora előtt –, az állóképességem és az erőnlétem rohamosan javult, és a testem is sokkal feszesebb lett.
Közben nemcsak testben, hanem fejben is készültem. Többször átnéztük az útvonalat, a szintrajzot, korábbi videókat, fényképeket tanulmányoztunk, hogy minél kevesebb legyen az ismeretlen tényező. A Csóványos-edzés mind távolságban, mind szintkülönbségben a fele a Grossglockner Berglaufnak, így a ~80 perces Csóványos futásokra alapozva 2:40-2:45 körüli időt terveztem.
Imi balesetben sérült térde, és törött csigolyája miatt folyamatosan erős fájdalmakkal küszködött. Az ő állapotában nem szerencsés egyszerre 5-6 km-nél többet futni, de az én felkészítésem kedvéért alkalmanként bevállalta a „hosszabb”, 8-10 km-es hegyi edzéseket is. Tudtuk, hogy kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan, hogy ilyen sérülésekkel meddig lesz képes futni: néha vannak ugyan reménykedésre alapot adó rövid időszakok, de hosszú távon jellemzően romlik az állapota. Így nem akartuk halogatni a terv megvalósítását, hátha egy évvel később még több fájdalommal és nehézséggel járna, vagy esetleg már egyáltalán nem lenne képes rá.
Az utolsó hetekben aztán pont a szokásosnál is rosszabbra fordult Imi állapota, az edzések során erősen sántított, és üveges lett a tekintete, többször majdnem össze is roskadt a fájdalomtól, így indulás előtt 1 héttel közölte, hogy készüljek lélekben arra is, hogy esetleg nem lesz képes végig velem jönni a 13 km-es úton.
Így érkezett el az indulás napja. A verseny előtt 3 nappal érkeztünk meg Heiligenblutba. Másnap megpróbáltuk az útvonal lehető legnagyobb részét bejárni, így az átmozgató edzésen megfutottuk az első 3 km-t oda-vissza. Majd aznap délután felautóztunk a célterületre, ahonnan pedig az utolsó kb 4 km-t lehetett belátni. Szombaton egy nagyon rövidet ismét átmozgattunk, majd elalvás előtt még egyszer fejben átvettük az útvonalat, hogy hol mire kell majd készülnünk.
A verseny
Vasárnap reggel 1500 futó társaságában melegítettünk, majd álltunk a rajtnál. Az indításra várva sorra vettem a családtagokat, barátokat, futótársakat, ismerősöket, akik az elmúlt napokban bátorító, biztató üzeneteket, e-maileket küldtek. Tudtam, hogy a szeretetük nem függ attól, hogy beérek-e a célba vagy sem, de azt is tudtam, hogy ez a futás két szempontból is küldetés: egyrészt lehet, hogy ez lesz az utolsó közös célba érésünk Imivel egy „komolyabb” versenyen (a balesete óta ő nagyrészt már csak engem kísér, főleg az utolsó 2 évben). Másrészt be akartam bizonyítani, hogy kellő elszántsággal és kitartással bármit elérhet az ember, ha komolyan akarja.
Aztán elindultunk, és az első 2 km kellemes kis kaptatója után hamarosan kezdett meredekké válni az út. A pulzusom az egekben volt, nehezen vettem a levegőt. (A Csóványost „lazán” megfutom 145-150-es szívfrekvenciával, itt nem ment 165-170 alá.) A táv kb 1/3-ánál kezdődött egy 1 km-es „siratófal”, ahol lépésben, sokszor fákba, sziklákba kapaszkodva tudtam csak haladni. Itt még halálfélelmem is volt, mert a futásra kijelölt ösvényt kb 20-30 cm választotta el az esetenként 10-20-30 méter mély szakadékoktól. De magamnál is jobban féltettem Imit, mert edzéseken is előfordult, hogy az erős fájdalomtól megbicsaklott a térde. Itt végzetes lehetett volna egy pillanatnyi figyelmetlenség vagy egy rossz mozdulat, ezért nagyon észnél kellett lenni. Az emelkedő tetejére érve – fél távnál – egy frissítőállomás várt, ahol csak egy korty vizet akartunk inni, de a sors másképp döntött.
Imi – látva, hogy fizikailag és fejben is a vártnál megterhelőbb volt számomra az útvonal első fele –, félrefordult, hogy hozzon nekem egy pohár energiaitalt is, mert tudtuk, hogy még egy közepes és egy nagy „siratófal” megmászása vár ránk. Ekkor én összeestem és eszméletlenül az árokba gurultam. Se kép, se hang. Aztán lassan visszatért az érzékelésem, hideg vízzel itattak, locsoltak, körülöttem sürgött-forgott 3-4 ember. Amikor összekaptam magam, nem akartak tovább engedni, de közöltem, hogy szó sem lehet arról, hogy azon az úton én visszamenjek a faluba, amin nagy keservesen felkapaszkodtunk, hiszen az lefelé még veszélyesebb. Megegyeztem velük, hogy amennyiben rosszul érzem magam, majd a táv kb 2/3-ánál található víztározónál kimegyünk az aszfaltútra, és visszastoppolunk a faluba, ez a legbiztonságosabb megoldás. Mindenképpen ragaszkodtam ahhoz, hogy nem adom fel itt és most. Kaptunk útravalónak egy kis energiaitalt, pár szelet banánt, és tovább indultunk.
Innentől sok minden kavargott a gondolataimban: egyrészt 15 hónapot készültem arra, hogy célba érjek ezen a versenyen, nem fogom egy nyavalyás ájulás miatt feladni. Másrészt azonban tartottam attól, hogy ha a következő sziklafalakon előfordul még egy eszméletvesztés, akkor jó esetben csak összetöröm 1-2 végtagom, de a legrosszabb esetben darabokban hoznak haza. Tudtam azt is, hogy nemcsak magamért futok, hanem Imiért is, mert rengeteg energiát fektetett a felkészítésembe, és hatalmas áldozatot hozott értem. A következő 1 km-en megbeszéltük, hogy mindenképpen végigfutjuk a távot, és megnyugtatott, hogy nem fogok összeesni, csak sehol ne álljak meg. Ha nem bírok futni a sziklafalakon, akkor gyalogoljak, és nem lesz gond. Közben azért a rendezők tájékoztatták egymást a rosszullétemről, mert innentől minden frissítőállomáson és ellenőrző ponton érdeklődtek, hogy biztosan tovább akarok-e futni, és biztosan jól vagyok-e, és javasolták, hogy jobb lenne, ha feladnám. Természetesen a kérdésekre „igen” volt a válasz, bár megfordult a fejemben, hogy ha most megállnék, és célba érés nélkül jönnék haza, akkor mégis csak kevésbé csúnya magyarázat lenne az „elájultam, és nem engedtek tovább”, mint az, hogy „feladtam”. De menni kellett, mert vitt előre az elmém, a szívem, és az ekkorra már igencsak fáradt lábaim. És persze Imi húzott (szó szerint is és átvitt értelemben is) felfelé, előre. Ha kellett visszafogott, ha kellett siettetett, egyszer még rám is kiabált, de akkor és ott pont az kellett motivációnak. Tökéletesen kivitelezte a felkészítésemet, tökéletes segítőm volt az útvonalon is, félretéve a saját fájdalmait, a saját nehézségeit, azért hogy engem erősítsen. Pedig az ő sérült térdének és gerincének a lehető legrosszabb terep volt ez a buckás, sziklás, göröngyös út. De mindketten erőt merítettünk abból is, hogy tudtuk és felemlegettük: itthon a család, a barátok, a futótársak és ismerősök szurkolnak nekünk, és gondolataikkal, imádságaikkal kísérnek minket az úton.
Megfutottunk még pár emelkedőt, kisebb sziklafalat, óvatosan leereszkedtünk néhány lejtős szakaszon, majd az utolsó frissítőállomáson meglocsoltam magam egy kis hideg vízzel. Itt megálltam, felnéztem a célterületre, amely az utolsó „siratófal” tetején, valahol a felhőkbe veszve magasodott előttem, és picit megint megijedtem, hogy ha erről leszédülök, akkor végem. Akkor Imi megfogta a kezem, és így szólt: „Ez az utolsó 1 kilométer, itt felmegyünk együtt, utána lesz a 100 m-es célegyenes, és vége. Ennyi. Itt felmegyünk, negyed óra, és megcsináltad.” És így lett. A fájdalomtól könnyesen, az összeeséstől és a fellocsolástól sárosan, kimerülve, de földöntúli boldogságban futottam át a célvonalon Imi kezét fogva.
Epilógus
Nemcsak önmagában a verseny, hanem maga a felkészülés is sokat hozzátett az életemhez. 2010-ben még csak álmodoztam arról, hogy én is ott állhatok az indulók között, akik közül – akkor is beláttam – kilógtam volna az akkori súlyfeleslegemmel és „csigahúsommal” (ez utóbbi Imi „szakkifejezése” az izmok hiányára). Aztán 2014-től csak az lebegett a szemem előtt, hogy ott állhassak a rajtra várva, és minden – sokszor fájdalmas és embert próbáló – edzéssel közelebb kerültem ehhez. A 15 hónap edzésmunkának köszönhetően 2015-ben már joggal tekinthettem a magaménak azt a talpalatnyi rajthelyet, mert megdolgoztam érte.
Maga a futás – minden viszontagságával – csodálatos élmény volt. Többet tanultam így ebből, mintha minden nehézség nélkül, könnyedén felfutottam volna. Büszke vagyok arra, hogy végigküzdöttem, végigharcoltam az utat, és végtelenül hálás vagyok Iminek, hogy végigkísért, hogy könnyebbé tegye a harcomat. Nem szégyellem a fejemben kavargó negatív gondolatokat sem, mert nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki legyőzi a félelmét. Nem az az erős, aki nem esik el, hanem aki fel tud állni.
Emellett alázatra is megtanított a verseny. A tervezett időhöz képest 1 órával több kellett az útvonal teljesítéséhez (az ájulás utáni élesztés és az azt követő visszafogottabb tempó miatt). Előttem ért célba a futók túlnyomó része, köztük például a 80 éves nagypapa, vagy a műlábbal futó férfi, vagy a másik, aki fél lábbal és 2 bot segítségével tette meg az útvonalat. Ha nagyon „elszállnék” a célba érés sikerétől, ez majd emlékeztet rá, hogy hol is van igazából a helyem.
Szókratész szerint „A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatőrnek lennie. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erőt, amire a teste képes.” Én ezt azzal egészítem ki, hogy legyen akár férfi, akár nő, nem él teljes életet az, aki saját határainak feszegetése által nem ismeri meg saját képességeit, hogy azokat utána – adottságaihoz, lehetőségeihez képest – folyamatosan fejlessze. Az élet a komfortzónán túl kezdődik….
.
Gratulálok! Imivel elhatároztátok, felkészültetek, végigcsináltátok! Büszke vagyok rád! (Ájulásod komoly dokival történő átbeszélését javasolom azért, hogy a természetes okon (a komoly fizikai terhelés miatt a vér és annak oxigéntartalma nagyrésze az izmokban használódott el, és az agyba kevesebb jutott a kelleténél) túlmenően nincs-e a háttérben más figyelemreméltó, vagy óvatosságra intő ok.) A komoly és eredményes fogyókúrádról meg te adhatnál tanácsot nekem. . .
Köszönöm! Tekintettel a te sportolói múltadra, megtisztelő a figyelmed és az elismerésed. Példaképem vagy.
Köszönöm a jó tanácsokat is.
Az orvosi felügyeletet illetően hatalmas szerencsém van, mert nemcsak a világ legjobbja a szakterületén, de jó barátom is. Szemmel tart, és figyelmeztet, ha szükségesnek érzi.
Szia Klári,
Nagyon-nagyon tetszett ez a történet.
Gratulálok a teljesítményedhez és ‘díjazom’ a kitartásod.
Légy szíves add át üdvözletem az EDZŐ-nek! 🙂
Sok-sok lefutott kilométert kívánok mindkettőtöknek,
Tepi
Köszönöm szépen, Tepi, de ilyen edző mellett ez a tőlem elvárható minimum volt… 🙂 Átadtam az üdvözletet, és Imi is üdvözletét küldi neked. 🙂