Április 14.
Ezen a héten már nehezen kap el az ihlet, miről is szóljon a heti bejegyzés, nincs már ott a figyelmem, máshol járnak a gondolataim. Pörög az agyam, nehéz lehiggadni és rendszerezni a tanultakat, és az előttem álló vizsganapokra gondolva kicsit meg is emelkedik a pulzusfrekvenciám. Kicsit visszaolvasok ezért, hátha így ráérzek a hangulatra, és valóban…
Jókat vigyorgok az első pár bejegyzésen, amikor még érzékelhető volt a „kakukkfióka” voltom. Az azóta eltelt hónapok alatt – úgy érzem – lépést tudtam tartani a többiekkel, és el tudtam fogadtatni, hogy van itt keresnivalóm. A csapat remekül összekovácsolódott, kialakultak a szerepek: az Eminens, a Mindenhez Értő Szaki, a Tankörfelelős, az Életművész, a Mókamester… Én az Osztálytitkár lettem.
A kollégáktól folyamatosan sok figyelmet és jóindulatot kaptam. Az első hónapokban – ha túl gyorsan haladtunk a tananyaggal – az óraközi szünetekben sokszor elmagyarázták a nem teljesen világos kérdéseket, így nekik is köszönhető, hogy a műszaki háttér hiányából eredő hátrányt sikerült ledolgozni. Viszonzásul saját sütésű süteményeket, házi húskészítményeket kaptak tőlem. Aztán mások is hoztak ezt-azt, szalonnát, töpörtyűt, házi paradicsomitalt. Kinek ez volt az ebéd, ki ezzel pótolta ki az ebédet. 🙂
A dolce vita ezen a szombaton egy óriási közös reggeliben csúcsosodik ki: egyik kolléga töpörtyűt hoz, a másik kimegy kenyérért és savanyúságért, harmadik tányérokat és sót szerez, majd nekilátunk…
Napközben számításokat gyakorolunk és a mára házi feladatként feladott prezentációt mutatjuk be.
Hazafelé – mint egy gyerek – azt számolom, hogy mennyit kell még aludni 25-éig, amelyik reggel végre úgy ébredhetek fel, hogy nem egy újabb vizsganap kihívásaival kell megküzdenem…