November 19.

Ülünk az előtérben, várjuk az oktatót. Szóba jön ez-az, nemcsak szakmai kérdés, kérdezgetnek, hozzám fordulnak, kezdem érezni a „terepszínt”. Úgy érzem, egyre kevésbé lógok ki a csapatból. Új oktató, új bemutatkozás, de ez alkalommal sem érzem, hogy nem ide valónak tartanának. Közben a kollégák bátorítanak: …

…egyik kávézni hív, másik csokit hoz, harmadik felvezet félútig hazafelé, mert az új útvonalat arra még nem próbáltam. A kétszer 70 perces utazások alatt van időm „elmélkedni”, hát számot vetek ma is hazafelé. Tény, hogy a konkrét szakmai tapasztalatom elmarad a többiekétől. Viszont hálás vagyok Iminek, hogy minden kérdésemre mindig a legalaposabb részletességgel válaszolt, így legalább az első alkalmak során nem volt teljesen ismeretlen a téma. Ez azért egy kicsit megkönnyíti a kezdeteket, még akkor is, ha tudom, hogy a tananyag túlnyomó részét csak kőkemény munkával fogom tudni a vizsgára elsajátítani. A következő napokban otthon elkészítem a házi feladatot. Többször előveszem, dolgozom még rajta, hogy a legtökéletesebb legyen. Ha már a tapasztalat hiányzik, igyekszem legalább a gondos munkavégzéssel kompenzálni. Mivel régóta meggyőződésem, hogy korunk átlagemberének rendkívül alacsony szintű a műszaki műveltsége, örülök, hogy olyan szakmát tanulok, amivel valamennyire javíthatom az átlagot.

„Jól döntöttél” – erősít meg a kisangyal.