November 12.

Kezdés előtt nem sokkal érkezem, kipróbáltam a másik útvonalat, kicsit félrevezetett a gps, de van még idő nyugodtan ráhangolódni a mai napra. Ismerős arcok köszöntenek, és a kisördög suttog: vajon hányan gondolták közülük, hogy a második alkalomra már nem fogok eljönni? Óra elején ismét bemutatkozás, ismét elmondom, hogy csak gazdasági végzettségem és tapasztalatom van. Minimális meglepődés, de simán tudomásul veszik. Szünetekben érzem a felém irányuló jóindulatot, ismerkedünk, váltunk pár szót erről-arról.

„Fog menni, Klári?”- kérdezi egyik kolléga.

„Muszáj lesz, ha már ennyi pénzt kifizetek érte…” – poénkodok.

Mérhetetlen önbizalmam most sem hagy cserben: „Képesnek kell lennem a többiekkel együtt haladni, semmiképp nem szakadhatok le. Ha másképp nem megy, akkor példák százait fogom megoldani esténként. A munkabírásom átlagon felüli, és eddig valamennyi kitűzött célomat elértem. ” – teszem hozzá már csak magamnak. „Ez a legkevesebb, amit vártam tőled.” – súgja fülembe a kisangyal.